Hajószleng

A hajón – főleg a crew memberek által – beszélt angol tele van szlenggel, meg túlhasznált kifejezésekkel, ezt nézzük most át egy kicsit.

  • Mamagayo
  • Ez az egyik leggyakrabban használt szleng, filippínó eredetű, és lustát jelent. Olyan emberre szokták használni, aki kerüli a munkát, de vicc/hecc szintjén biztosan meg fogja kapni legalább egyszer mindenki, aki hajón dolgozik crew memberként, hogy mekkora egy mamagayo…

  • Paisano
  • Szintén rendkívül sokat használt szó, spanyol eredetű, és olyan emberre használjuk, aki ugyanabból az országból jött, mint mi. Magyarul talán a ‘földi’ az ezzel ekvivalens kifejezés. A gyakori előfordulása mellett rendkívül idegesítő is, főleg ha valaki vékony magas hangon, hosszan elnyújtva kezdi virnyákolni, hogy ‘paisaaanoooooo’ amint meglátja egy földijét…

  • Kaput
  • A német ‘kaputt’ szóból származik, a jelentését szerintem nem kell senkinek külön magyarázni. Előszeretettel használja mindenki mindenre, ami épp “tönkrement”, legyen az akár saját maga is… 🙂

  • Yaman
  • A ‘yaman’-ozás jamaikából érkezett az óceánjárókra, és az igen/oké menősködő megfelelője. Sajnos amennyire menő akar lenni, legalább annyira elcsépelt és túlhasznált, már egy hét után is baromi fárasztó és unalmas a folyamatos ‘yaman’-ozást hallgatni…

  • Basura
  • Spanyol, szó szerint azt jelenti, hogy ‘szemét’, nagyjából a szar/pocsék megfelelőjeként szokták alkalmazni. Emberre is előszeretettel használják. Leginkább egyszerűsítő szerepe van – csakúgy mint sok más jövevényszónak. Egyszerűbb azt mondani valakire, hogy basura, mint elmagyarázni, hogy tulajdonképpen mekkora egy köcsög…

  • Mucho
  • Érződik a jelentős spanyol behatás, ismét egy spanyol szóval állunk szemben, jelentése ‘sok’. És hát remélem mindenki érzi, hogy mennyivel menőbb azt mondani, hogy ‘mucho money’, mint hogy ‘lot of money’…

  • Disaster
  • Ez konkrétan angolul van, ‘katasztrófát’ jelent, előszeretettel használt szó olyan helyzetekre, amikor valami kissé férecsúszott…

  • Apreciate
  • Szintén original angol, a ‘köszönöm’ cizellált, udvarias változata, pontos jelentése valami olyasmi, hogy ‘becsülöm/értékelem’. Sajnos a hajón mindenki ‘becsül’ meg ‘értékel’ mindent, csak úgy röpködnek az ‘appreciate’-ek, így teljesen ki lett herélve, és a sima ‘thank you’-val szembeni többletjelentését lényegében elveszítette…

Advertisements

Medical off

Ezúttal egy eddig még nem tárgyalt aspektusból fogjuk megvizsgálni a hajós életet: körbejárjuk, hogy milyen fizikai terhelésnek van kitéve itt az ember. Utólag szemlélve én egyébként ezt a problémát meglehetősen félvállról vettem, és egészen magabiztosan állítottam, hogy nekem ez a terhelés nem jelenthet semmilyen problémát. Hiszen hogy is jelenthetne? A szerződés előtti nyáron fizikálisan életem eddigi legjobb formájában voltam, sorra toltam a 100km-es mountain-bike maratonokat, mégpedig minden addiginál jobb eredményekkel. Miért is okozna tehát gondot némi gyaloglás, meg néhány tálca cipelése – gondoltam naívan magamban. Persze láttam videókon, hogy a pincéreknek esetenként egészen brutálisan megrakott tálcákat kell cipelniük, de ez inkább a dining room-ra jellemző, nyugtatgattam magam. Sokat emelni, meg nagyon nehéz dolgokat rendszeresen cipelni mondjuk nem szerettem volna, mert nem akarom tönkretenni a hátam. Előzetesen inkább az egésznek a pszichológiai oldalától tartottam, a bezártságtól, a kevés szabadidőtől, hogy nincs privát szférája az embernek. Ehhez képest az első hetek olyan mértékben terhelték le fizikálisan a szervezetem, hogy se gondolataim, se érzéseim nem nagyon voltak. A probléma persze az volt, hogy más típusú fizikai munkához voltam szokva. Olyanhoz, amit megcsinálsz az egyik nap, esetleg csinálod 3-4 napon keresztül, majd pihenhetsz legalább egy napot. A hajó viszont nem így működik, itt nincs pihenőnap. Az elején tehát egyszerűen túlhajtottam magam. Nem féltem én semmitől, ha meg kellett fogni a nehéz ládákat, akkor megfogtam őket, és vittem. Aztán később – amikor már láttam, hogy hosszútávon ez nem fog menni – már visszavettem a tempóból. Csak akkor voltam gyors, amikor nagyon kellett, és már nem vittem el minden ládát, hadd birkózzon más is. Azt hittem, hogy megfelelő alvásmennyiséggel uralni tudom a fizikális kondíciómat. Ez sajnos egy tévedés volt, valójában pont fizikálisan nem sikerült soha igazán uralnom a helyzetet. Leginkább egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani a dolgot, ahol vannak jobb napjaid, amikor egész jól érzed magad…de ez valójában nem igazi kipihentséget jelent, csupán annyit, hogy nem vagy hullafáradt. És ennek ilyenkor már örülsz. Ugyanis a hajó hosszútávon üt. Mert amit csinálunk, kívülről nem is tűnik olyan nehéznek. Kicsit sétáltagunk, törölgetünk, elviszünk néhány tányért, ládát… Csak amikor már a sokadik napon csinálod ugyanezt pihenés nélkül, akkor már kezded érteni, hogy ez miért is egy brutálisan nehéz fizikai munka. Ugyanis a testednek nincs ideje regenerálódni. A sport és bringázás sokszor segített egyébként megérteni, hogy mi történik a testemmel. Amikor elkezded a műszakot, akkor még hidegek az izmok, az izületek…még egy kicsit fáj itt-ott, a rendszer még nincs bemelegedve…aztán fél óra múlva már minden oké. Elmúlik a fájdalom, felgyorsulsz, érzed ahogy a szervezet bemelegedett, pörögsz ahogy kell, a stressz miatt megjön az adrenalin is, tolod mint a gép, már nem érzel fájdalmat…és aztán műszak végén szép lassan kiürül az adrenalin, kihűlenk az izmok és az izületek, majd kissé robotzsarus mozgással visszavonszolod magad a kabinodba. Aztán ez ismétlődik napi háromszor. Az idő múlásával pedig egyre kevésbé érdekel a külvilág, egyre tompulnak az ingerek, csökken a stressz, csökken az adrenalin, és egyre kevesebbszer tudsz igazán felpörögni. Aztán ott vannak még váratlan reakciók is, amiket eleinte nem értesz. Amikor breakfast off-od van, és kialszod magad a szervezet nem úgy reagál, ahogy logikusnak tartanád. Nem leszel pihent utána, sőt! A hosszú alvás után nyomorultabbul fogod magad érezni, mint bármikor előtte, és először csak tántorogsz, azt se tudod hol vagy. El kell telnie a déli műszaknak, és estére fog helyreállni a rend, és akkor érzed majd magad a szokásosnál fittebnek. A szervezetet a sok alvás kibillenti a megszokott ritmusból, és csak hosszabb távon fogod élvezni az alvás előnyeit!

Végül nézzük, hogy milyen konkrét problémákkal kellett megküzdenem! A legelső gond a bokám volt, ami a rossz cipő miatt nagyan hamar elviselhetetlenül kezdett fájni. Ezt szerencsére a plusszban berakott talpbetéttel megoldottam. Azután még mindig a cipő okozott gondokat: törte a lábam. Az első hetekben még ragasztgattam a lábujjaim a különböző helyeken, de aztán hamar olyan bőrkeményedések nőttek minden stratégiailag fontos helyre, hogy ezzel már nem kellett bíbelődnöm. Pár nap után elkezdett bedurranni mindkét vádlim, és ez nem is jött már többet helyre: végig feszülő, és folyamatosan izomlázban égő vádlikkal küzdöttem innentől. Ezt még elintéztem azzal, hogy oké, vádliból gyenge vagyok. Aztán később, a második hónapban, a sok combból emeléstől már a combjaimat is éreztem rendesen, pedig azokra már nem nagyon tudtam kifogást találni, mert azt hittem, hogy a bringázás során meg lettek edzve rendesen… A Deck A és a Deck 0 közötti egy emelet lépcsőn való leküzdése viszont egyre komolyabb kihívást jelentett. Közben elkezdtek zsibbadni a lábujjaim, különös tekintettel a nagylábujjaimra, amiket alig-alig éreztem. Az izzadtságtól folyamatosan vizes cipőben a festék elkezdett belülről leoldódni, és gyönyörű feketére festette a lábfejem bizonyos pontjait. A kezemen szétrepedezett a bőr a sok hipótól, az ujjaimban ínhüvelygyulladás lett a tányérok súlyától… És ezek bizony nem múltak, mert ahhoz hogy múljanak, ahhoz idő kellene. Az meg itt nincs. Előzetesen azt az egyet fogadtam meg magamnak, hogy ha valahol jelentős fájdalmat érzek, akkor nem dolgozom tovább. Leginkább a hátamat féltettem, mint gyenge pontot.

Az egyik embarkation day-en a déli műszakban rakodó segédmunkás voltam, és segítenem kellett az áruk bepakolásánál. Utána megint új izmokat fedeztem fel magamon. Soha nem görcsölt be pl korábban a hátam. Kinyújtózkodtam, és begörcsöltek a hátizmaim. A sok cipekedéstől aztán a végén már egy állandó zsibbadásszerű érzés költözött a hátizmaimba a gerincem környékén. Azon morfondíroztam, hogy ez most maga a gerinc, vagy a körülötte lévő izmok. Az utóbbira szavaztam, és még mindig toltam tovább az ipart. Büszke voltam rá, hogy milyen stram gyerek vagyok, mert az első hónapokban rajtam kívül már szinte mindenki volt medical off-on, mindenki küzdött a térdével, a cipővel, ezzel-azzal, és kapott is már némi pihenőidőt, de én tartottam magam. Egészen addig, amíg a jobb térdem el nem kezdte megadni magát. Persze kaptam rá fáslit, rugalmas betétet a cipőbe a sarkam alá, végül pedig fájdalomcsillapítókat. Az utóbbinál mosolyogva közöltem a dokival, hogy szerintem nem ez a megoldás, és írjon ki. Kaptam egy dinner off-ot, meg a ledolgozott reggeli után önkényesen kihagytam a másnapi ebédet is, de estére már újra munkába álltam. Ennyi idő alatt regenerálódjon az az ín, aminek talán egy hét is kevés lenne. Kérdezte a doki, hogy beszedtem-e a fájdalomcsillapítókat…mondtam, hogy nem. Szépen végighallgattam, hogy mit várok, ha nem szedem be a gyógyszereket, és hogy ez milyen fontos…mélyen egyetértettem, majd visszamentem a kabinomba, és szépen kidobáltam a bogyókat. Cserébe kértem egy sportkrémet, az legalább egy értelmes dolog.

Összességében ezek végülis apróságok…lassacskán hozzászoksz az állandó fáradtsághoz, hogy sosem vagy 100%-os állapotban…hozzászoksz az apró bajaidhoz…de ez még csak két hónap “kórlistája”. Mi van azzal, aki 8 hónapon keresztül csinálja ezt? Én ugyanis bizonyos szempontból könnyű helyzetben vagyok. Nem vagyok rászorulva erre az egészre. Bizonyos szempontból én csak játszom. Nem vagyok rászorulva, hogy kockáztassam az egészségem, hogy tönkretegyem magam. Ha úgy ítélem meg a SAJÁT helyzetem, hogy kockázatos a folytatás, akkor azt mondom, hogy nem dolgozok. Csináljanak, amit akarnak. De mi van azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy csak úgy akármikor azt mondják, hogy kiszállnak? Akiknek nincs más választásuk? Mert 8 hónapon keresztül ez bizony emberfeletti igénybevétel. És nem igaz, hogy közben megerősödsz, mert az erősödés feltétele a terhelés utáni regeneráció. Itt pedig ilyen nincs.

El kell ismernem tehát, hogy fizikailag nagyon alábecsültem a feladat nehézségét…most már tudom, hogy milyen kegyetlen munkát végeznek sokan azért, hogy az utasok jól érezzék magukat. A modern rabszolgatartás gyönyörű példája ez. Ha valaki azt gondolja magáról, hogy mennyire kemény, mert lefutott egy maratont, megmászott egy hegyet, vagy bármi komoly sportteljesítményt vitt véghez, akkor ajánlom neki, hogy menjen el egy óceánjáróra dolgozni, és meg fog változni a véleménye arról, hogy mi a komoly fizikai igénybevétel. Persze máshogy fog elfáradni, mint sportolás közben: nem olyan intenzíven. A fáradtság se lesz olyan mindendt elnyomó…de szép lassan, fokozatosan megszállja a testedet, és itt nincs olyan, mint a bringán, hogy holnap nem ülök nyeregbe mert fáradt vagyok. Itt minden egyes nap dolgozni kell. És ez hosszútávon bizony bármilyen sportnál jobban leszívja az embert…

Egy jó nap Dominikán

A soha nem változó beosztásom miatt csak egy launch-off cserével sikerült megnéznem Dominikát, illetve egészen pontosan a Dominikai Köztársaságot. Illetve annak egy egészen kicsiny szeletét. A képeken látható helyet Altos de Chavón-nak hívják, 1976-ban épült (!!!) a Chavón folyó fölötti sziklákon egy XVI-dik századi mediterrán falu stílusában. A faluban egy kis történeti múzeum és egy anfiteátrum is található, utóbbit Frank Sinatra és Carlos Santana koncertjével avatták fel a megnyitón… Hiába az ólomnehéz lábak és a fáradtság, mégis üdén és feltöltődve tér vissza az ember a mindennapi robotoláshoz egy ilyen hely meglátogatása után. Nade szövegelés helyett jöjjenek inkább a képek!

IMG_9107

IMG_9114

IMG_9115

IMG_9116

IMG_9117

IMG_9118

IMG_9125

IMG_9127

IMG_9128

IMG_9129

IMG_9131

IMG_9132

IMG_9135

IMG_9145

IMG_9146

IMG_9158

IMG_9159

IMG_9171

IMG_9176

IMG_9179

IMG_9184

IMG_9197

IMG_9200

IMG_9207

IMG_9221

IMG_9237

IMG_9244

IMG_9246

IMG_9248

IMG_9258

IMG_9262

IMG_9265

IMG_9270

IMG_9275

IMG_9283

Egy érdekes beszélgetés

Épp egy különleges megbizatást hajtottam végre Agran – horvát supervisorunk – kérésére, amikor beléptem az Officer’s mess ajtaján, hogy Georgie-val konzultáljak a rendkívül fontos ügyben. A sorsom ebben a pillanatban már meg volt pecsételve. Georgie épp rendelést vett fel az egyik asztalnál, ahol a tisztekkel éppen azon viccelődött, hogy milyen vastag legyen a steak. Alkarnyi? – kérdezte Georgie. Attól függ kinek az alkarja, vágott vissza Michele, a Safety Officer. Gyanútlanul odasétáltam az asztalhoz, ahol Michele az olaszok felsőbbrendűségének teljes tudatában küldte el Georgie-t a rendeléssel, velem pedig közölte, hogy maradok. A beszélgetés még hátralévő rövid idejében hiába próbáltam menteni a menthetőt: az észrevétlenül elsunnyogás kísérlete csúnyán meghiúsult. Még szinte el se indítottam az első lépést, amikor Michele ugyanazzal a fent említett határozottsággal kevert lazasággal megragadta a karom, majd ellentmondást nem tűrően nyomatékosította, hogy én bizony nem megyek sehova.

Georgie tehát sietve elrohant a rendeléssel, én pedig ottmaradtam buta tekintettel, zavartan, lélekben felkészülve mindenre. Hárman ültek az asztalnál: mind olaszok, tetőtöl talpig fehér egyenruhában. Két fiatalabb tiszt, és a kb 35-40-es Michele, aki anno a biztonsággal kapcsolatos tudnivalókról tartotta nekünk a traininget. Michele mosolyogva kihúzta az asztalnál lévő negyedik széket, majd közölte, hogy foglaljak helyet. Az arckifejezésem ettől egy fikarcnyit sem lett intelligensebb, dehát sok választásom nem maradt: leültem. Vajon mit akarhat? Biztos az a baj, hogy már megint nem borotválkoztam, vagy van egy kajafolt az ingemen és most majd jól megkapom a magamét…vagy egyáltalán mit képzelek én magamról, hogy puszta jelenlétemmel rontom itt a levegőt és megzavarom a hajó urainak nyugalmát…nagyjából ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Közben láttam az alig leplezett mosolyt a másik két tiszt arcán, ahogy készülnek a showra: próbálták fegyelmezni magukat, de látszott rajtuk, hogy élvezik a szituációt. Michele a jellegzetes olasz akcentusával, valamint a déli népek őrjítő lazaságával, és a hajón elfoglalt pozíciójának köszönhető nem titkolt felsőbrendűségével kezdett hozzá a dialógushoz. Mintha ő lett volna a Keresztapa. Nem volt lenéző, de minden pillanatban éreztette, hogy a markában vagyok, nincs menekvés.

– Hol dolgozol? – kérdezte.
– A staff messben – válaszoltam, és már vártam is magamban a replikát, hogy akkor mit keresek itt.
– Mivel foglalkoztál mielőtt a hajóra jöttél? – érkezett Micheltől a váratlan fordulat.
– Számítógépekkel. Programozó voltam.
– Tehát évekig tanultál és van diplomád is?
– Igen.
– Minek jöttél ide?
– Kiváncsi voltam, hogy milyen az élet egy hajón.
– És miért ebbe a pozícóba?
– Erre volt lehetőség.
– Nem kellene ezt a munkád csinálnod. Kérned kellene, hogy helyezzenek át az IT részlegre.
– Úgy tudom, hogy az első szerződés alatt nem lehetséges a promóció…
– Igen, az első szerződést le kell tölteni ugyanabban a pozícióban. De beszélned kellene a HR-rel…ki tudja…ha elég jó vagy… Ismertem egyszer valakit…tanult ember volt, neki is volt diplomája, majd eljött a hajóra mosogatni, és a végén megőrült. Igaz a te pozíciód még rendben van…de annyi tanulás után nem kellene ezt csinálnod. Beszélned kellene a HR-rel.
– Értem.
– Most pedig állj fel, told vissza a széket, és menj ki!
– Rendben, köszönöm.
– Ha pedig valaki kérdezi, hogy találkoztunk-e…nem! Beszéltünk-e? Nem! Ismerjük-e egymást…
– Igen?
– Nem!!! És most menj!

Felálltam, vissztoltam a széket, kisétáltam, és magamban azon tűnődtem, hogy ennél elképesztőbb beszélgetésben már biztosan nem lesz részem a hajón…

Relax

Egy unalmas bejegyzés következik amiben nem történik semmi. Nem lesz benne akció, se dráma, se ármány, se feszültség. Csak a szél zúgása, a hullámok csapkodása, sötétség, csillagok, a Hold és felhők. Csend és nyugalom. Sokak számára banális, megmosolyogtató dolgok. Olyan dolgok, amik az emberek nagyrészének semmit nem jelentenek. Nekem mégis ezek jelentik az egyik legfontosabb kapaszkodót ebben a bezárt, olykor brutálisan kemény világban. A természet szerelmeseként egyértelműen a természetben keresem a kikapcsolódást és a feltöltődést bárhol is legyek. Egy-egy kemény nap végén feljönni a hajó gyomrából a friss levegőre némi túlzással olyan érzés, mintha a pokol mélyéről jönnék fel a föld felszínére. Belegondolva ez egészen szimbolikus. Tehát magunk mögött hagyjuk a staff messben végzett munka idegölő monotóniáját, és a crew mess örökös zsivalyát is a filippínó hadsereggel együtt.

A helyszín a Deck 6 Forward, a kedvenc helyem a hajón. Egy nyugodt menedékhely, ahol nem jár senki, főleg nem az esti órákban, pláne nem sötétben. Hogy mi van itt? A minap odafelé tartva a liftben pontosan ugyanezt kérdezte tőlem az indiai Graham is. Azt válaszoltam, hogy “Semmi, és ez a legjobb benne.” Furán nézett, majd kiszállt a negyediken. Nyilvánvalóan ő sem értette. Egyébként nem igaz, hogy nincs ott semmi, mert a fentebb felsorolt rengeteg szuper dolgon kívül van ott még két pad is fából készítve, amikbe a “Freedom” szó van gravírozva szép nagy betűkkel. Freedom, azaz Szabadság. Balázs mondta – és milyen igaza volt – hogy nem nekünk az. Ezek a padok mégis a szabadságot jelentik nekem a bezártságban.

Ezeken a padokon üldögélve rendszerezem magamban a napi eseményeket, minden lényeges képkockánál elidőzve, amíg a helyére nem kerül. Ha ezzel végeztem, akkor pedig semmi más dolgom nincs, mint bámulnom a tenger nyújtotta megannyi látványosságot. A közeli szigetek sziluettjeit, a városok fényeit az éjszakai sötétségben. Azon töprengek vajon hogy élhetnek itt az emberek? Mivel foglalkoznak és boldogok-e? Közben a hajó mellett repülő madarak csapongására terelődik a figyelmem. Lenyűgöz ahogy alábuknak a levegőben majd a következő széláramlattal ismét felemelkednek. Újabb fények tűnnek fel a horizonton, ezúttal mozognak. Óceánjárók. Ez az utolsó Sea Day, hétvége van, vége a cruise-oknak is. Biztos ők is Fort Lauderdale-be tartanak. Gyorsabbak vagyunk, megelőzzük őket. A telihold fénye ezüstösen tükröződik a tengeren, minden csupa világos. Elmosolyodok: ilyenkor mégiscsak jó dolog a Karib Tengeren hajózni. Nézem ahogy száguldanak az égen a felhők, néha el-el rejtve a Holdat. Már értem a vitorlázás koncepcióját: a tengeren mindig fúj a szél. A csillagok között feltűnik a távolban egy-egy repülőgép. Igen, nemsokára én is ott leszek fent megint. Közben jobbra tőlünk besötétedik a horizont, és villámok hasítják az égboltot. Vihar közeledik. Érzem ahogy a meleg, párás levegő a bőrömre tapad, a ruháim nyirkossá válnak. Ideje indulni, vissza a kabinba.

Arcképtár

A következőkben néhány jellegzetes figura kerül bemutatásra a hajóról…

José (Dominika)

A kb 40 éves dominikai José volt az első szobatársam a hajón. Kedvenc megszólalásai a “criminal” (amikor valaki épp “lop” valamit, vagy egyéb illegális tevékenységet végez), és a “mucho trabajo poco dinero” (sok munka, kevés pénz). Angolul lényegében nem tud, de én a spanyoljából is alig-alig értek valamit. Évtizedek óta szolgálhat hajókon, mindent tud a bizniszről, brutális munkabírású, viszont nem túl okos. Állítólag olvasni is alig tud, ennek köszönhető, hogy a rengeteg évvel a háta mögött is pont ugyanabban a szánalmas Assitant Waiter-i pozícióban van, mint én. Cserébe szinte mindig vidám, és gyakran énekel munka közben kint a mosogatóban. Mondta is, hogy az ő hazajában mindig vidámak az emberek.

Omar, az Ezredes (Kolumbia)

Omar a második szobatársam, miután az első cruise végén el kellett hagynom az ideiglenes kabinomat, és végleges helyemre költöztem, le a Deck A-ra, ami már a Deck 0 alatt van, de még a víz szintje fölött. A kabin a hajó orrában van, és néha egészen brutális hangok jönnek, ahogy a hajó töri a hullámokat. Arról nem is beszélve, hogy az orrmotor – amit parkoláskor szoktunk használni – szintén itt van a kabin közelében, így onnan tudom, hogy megérkeztünk valahova, hogy bekapcsolják az orrmotorokat, aminek hatására annyira kezd el rezegni az egész kabin, hogy kis túlzással épphogy csak nem esek le az emeletes ágy tetejéről… 🙂

Kicsit elkalandoztam. Szóval Omar. Már akkor láttam, hogy itt gondok lesznek, amikor először beléptem a kabinba. Omar szintén a negyvenes korosztályt képviseli, 20 éve szolgál óceánjárón, itt lakik, ez az otthona, és ezt komolyan is veszi. Mindennek vonalzóval van megrajzolva a helye, és az én – kissé lazább – stílusomat azonnal nehezményezte. Kénytelen voltam tehát bevetni az ágyam. Egyszer. Ugyanis itt lent meleg van, egyáltalán nincs szükség takaróra. Omar egyébként rangját tekintve Senior Team Headwaiter, ami 20 év szolgálat után egy egész vállalható pozíció. 🙂 Amúgy ő is Assistant Waiterként kezdte anno, és onnan küzdötte fel magát idáig. Mondta, hogy régen többet kellett dolgozni, viszont most nagyobb a nyomás. A számítógéppel való munkát nem tartja igazi munkának, szerinte ott csak nyomogatni kell a gombokat. Karakterét tekintve egyébként olyan mint egy vietnámi háborús veterán: úgy kezeli a hajós életet, mintha a katonaságban lenne. Sir-nek szólít, és szerintem szíve szerint tisztelegne is. Úgy veszi fel a telefont, hogy attól én megijedek… Néha be szokott ugrani a staff messbe dirigálni…úgy vezényel mint valami karmester, vagy állatidomár, az emberek pedig mintaszerűen futkorásznak fel-alá. Már csak egy ostor hiányzik a kezéből. Komolyan mondom,öröm lenne nézni, ha nem kellene nekem is vezényszóra rohangálni. Omar egyébként fél a sötétben, legalábbis erre következtetek abból, hogy a tükör fölött lévő kislámpa csak akkor van lekapcsolva ha én lekapcsolom. Hiába, a 20 év szolgálat megtöri az embert. (Nameg a háborús bűnök…) Volt olyan, hogy éjszakai műszakban dolgozott, és hajnal fél három körül beugrott egy percre a kabinba…gyorsan felkapcsolta a villanyt, aztán már ment is. Biztos félt, hogy a sötétben beköltöznek a kabinba a rossz szellemek, ezért kellett a lámpa, hogy mire jön aludni, már biztosan ne legyenek ott… Ezen kívül TV-nézés közben szeret elaludni…tehát reggel mindig bekapcsolt TV-t, és égő lámpát találok… Amúgy komolyan mondom, hogy nem értem, hogy mi visz rá embereket arra, hogy 20 éven keresztül hajókon éljenek…illetve, hát pont ezaz, hogy lényegében nem élnek, mert milyen élet ez? Negyven évesen másfél négyzetméteren összezárva valami szerencsétlen keleteurópai köcsöggel, akinek büdös a cipője és még az ágyát se képes bevetni szépen katonásan, meg amúgy is mindig csak a baj van vele… Én azért tuti elgondolkoznék rajta, hogy hogy jutottam idáig… De a legviccesebb mégis az, amikor Omar-ból előbújik az ember, és heti egyszer menetrendszerűen felhívja Mami-t, és tíz percen keresztül magyarázkodik, hogy miért csak most hívta, majd újabb tíz percen keresztül, hogy miért csak ennyi pénzt küldött haza…

Miro (Horvátország)

A blog olvasói közül szerintem senkinek nem kell bemutatni Miro-t, a horvát nagyfőnököt. Azzal szoktam élcelődni, hogy ő az a típusú ember, aki reggel kipattan az ágyból, és ordibál egyet saját magával a tükör előtt, csak hogy jobban induljon a nap. Már a hangjától kiráz a hideg, vitatkozni vele reménytelen, és alapszabály, hogy azért is te vagy a hibás, amiért nem. Tökmindegy mit mondasz, megtalálja az utat, hogy a végén neki legyen igaza. Ezért egy idő után megtanulod, hogy jobban jársz, ha inkább nem is mondassz semmit. Máskor meg stílust vált, és játsza a megértő, korrekt főnököt. Miro egyébként olyan kb 33-35 éves forma, és Assistant Maitre D’, ami ilyen fiatalon egészen kiemelkedő eredmény. Néhány mondatát annyiszor hallottuk már, hogy szállóige lett belőle. Ha ezerszer nem mondta el nekünk egy hónap alatt, hogy “Clear with that?” (Világos?), akkor egyszer se. A kedvenc szófordulatai:

Please, please guys, let me repeat one more time: this is not a kindergarten. I’m here to help you, I’m here to support you, but I’m not gonna babysit you. Clear with that?

(Kérlek, kérlek srácok, hadd ismételjem el mégegyszer: ez nem egy óvoda. Azért vagyok itt, hogy segítselek titeket, hogy támogassalak titeket, de nem leszek a babysitteretek. Világos?)

Másik jellegzetes szavajárása, amikor egy óriási osztás, és földbe gyalázás végén kedvesen szép napot kíván. (“…and have a lovely day!”) Ezen már majdnem elröhögtem magam…rögtön eszembe is jutott, hogy ez már majdnem olyan, mintha azt mondaná, hogy “F@ck you, and have a lovely day!”. 🙂

Miro egyébként megtanított a vendéglátóipar egyik alapszábályára: olyan nincs, hogy nincs mit csinálnod. Ha bejön, és azt látja, hogy épp nem csinálsz semmit, akkor véged van: azon nyomban kitalál valami nagyon fontos feladatot, ha mást nem, akkor azt, hogy számolj el végtelenig. Kétszer. Csak, hogy ne unatkozz. “Ah, Andras, I see you’re not busy. Please come with me!” (Látom András épp nem vagy elfoglalt. Légyszives gyere velem.”) És már véged is van, kapod a leghülyébb, legelcseszettebb feladatokat… Szóval az a lényeg, hogy ha bármilyen főnök jön, akkor csinálj valamit. Lényegében tökmindegy, hogy mit, csak csináld, és ne azt lássa, hogy egyhelyben álldigállsz. Álltalában amúgy is mindig lehet(ne) valamit csinálni, szinte sosincs olyan, hogy minden tökéletes, és minden a helyén van, de ha főnök közelít, akkor egyszerűen kötelező valamit dolgozni. A leghülyébb kamufeladat is megteszi. Törölgess asztalt, töltsd fel a sókat, borsokat, bármit…vagy ha végképp nincs ötleted, és tényleg minden tökéletes (ez lényegében lehetetlen), akkor menj ki gyorsan a konyhába, mintha rendelésed vagy egyéb fontos dolgod lenne, és egyél sutyiban egy sütit. 🙂 Lényeg, hogy ne legyél szem előtt… 😀

Chiranjivi (Nepál)

Kedvenc nepáli séfem teljesen kimondhatatlan és megjegyezhetetlen névvel rendelkezik…egyedül azért tudom most leírni, mert a minap a teadélután közben pont velem szemben ült, és sutyiban be tudtam másolni a névtáblájáról a nevét a telefonomba. 🙂 Meglepő módon pár hónapja van csak a hajón, pedig a viselkedése alapján azt hittem, hogy már évek óta űzi az ipart. Nem szeretem, és nem csak azért mert már kétszer összevesztünk. Azért mert ő a séf, óriási valakinek képzeli magát, állandóan oszt valakit, aggresszívkodik, meg parancsolgat. Ha néha kijön a staff messbe körülnézni, hogy minden oké-e, inkább mindig gyorsan arrébbsunnyogok, nehogy megtaláljon valami hülyeséggel. Néha tud segítőkész is lenni, de inkább csak az erejét szereti fitogtatni. Múltkor épp cézársalátát készítettem, de már alig volt hozzá saláta, meg ami volt, az is tele volt szórva jéggel. Nagy nehezen kiválogattam a jégdarabok közül a salátát, majd megkérdeztem Chiranjivi-t, hogy egyrészt ez mégis mi már, hogy jéggel van teleszórva, másrészt meg mondtam, hogy ez nagyon nem lesz elég… Azt mondja, “Dobd ki!” Már fognám a salátát, amikor a jellegzetes sunyi mosolyával hozzáteszi, hogy “Nem-nem, a rágódat.” Nyitás előtt voltunk, fogatmosni nem volt időm, rágóval mentettem a menthetőt, de nyitáskor értelemszerűen ki akartam dobni, azért nem vagyok akkora paraszt, hogy rágózva beszéljek a vendégekkel. Mindegy, kidobtam. Azt mondja “Most moss kezet”. Kezet mostam, közben ő fogta, és visszaöntötte a kiválogatott salátát a jégdarabok közé. Végül közölte, hogy “Na, ez a saláta jó lesz, válogasd ki a jég közül!”, és otthagyott. Kössz mondom, sokat segítettél…kezdhettem elölről az egészet… Jah…amúgy elég kemény akcentusa van, alig érteni, hogy mit beszél. Kb mintha, egy fél csirkecomb lenne folyamatosan a szájában… Néhány fontos szót már magyarul is megtanult, mint pl a “b*zdmeg”…ez nepáli akcentussal, meg az ő sunyi hangszínével egyébként meglehetősen viccesen hangzik… 🙂

Agung (Indonézia)

Agung egyenesen Bali-ról érkezett a Carnival Freedom-ra, a nevét pedig Agún-nak kell ejteni, valamiért mégis mindenki “Anag”-nak hívja. Foglalkozását tekintve szakács, igen jófej arc. Csúcsidőben pörög mint a búgócsiga, de ha épp lazább percek vannak, akkor simán elhülyéskedik. Volt olyan is, hogy épp civilben zabáltunk a crew messben, amikor odajött hozzánk, és bemondta, hogy “akkor két tükörtojás lesz”… 😀 Napi kontaktban vagyunk vele, tekintve, hogy amit kint rendelnek az emberek, azt vele kell elkészíttetni. Szegénynek nincs könnyű élete, nem irígylem amikor 3-4 őrült Assistant Waiter ront be a konyhába, és habzó szájjal, homlokán dagadó erekkel kezd el egyszerre üvöltözni, hogy “three sunny side eggs, and 4 butterfly chicken”. Én próbálok jófej lenni, és pl mindig megköszönöm, amikor kiadja a rendelésem. Cserébe “Sir”-nek hív. 🙂

Sarath (India)

Sarath a mosogatófiúk koronázatlan királya, a legjobb arc a hajón. Bryan Adams-nek hív, mert szerinte hasonlítok a híres énekesre, és amúgy egy mindig vidám, mosolygós srác, mindig van egy-két jó szava az emberhez, nagyon bírom a búráját. Egyetlen gond, hogy ő is borzalmas akcentussal beszél, ami kicsit nehezíti a kommunikációt, nade annyi baj legyen…Múltkor kultúrális transzfer-estet tartottunk egy másik mosogatófiú haverjával…megtudtam pl, hogy Indiában 35 nyelvet beszélnek…kb minden államnak megvan a saját nyelve, és nem is értik egymást, ami szerintem tök vicces. 🙂 Sarath India déli részéről származik, Cochin városából Keralam államból, ahol a Malayalam nyelvet beszélik. 🙂 Leírta nekem indiai írással a nevemet is, ezt majd lehet, hogy alkalom adtán beszkennelem…elég jól néz ki. 🙂 A srácok elmondása alapján az ő megyéjükből nagyon sok művelt indiai származik, mérnökök, orvosok…csak az a baj, hogy a munkaerőpiac nem tudja eltartani őket. Amúgy nagyon szeretik és nagyon büszkék a hazájukra.

Andrew (Jamaika)

Andrew egy jamaikai néger srác, aki a CTC-ben (Crew Training Center) dolgozik, sok traininget is tartott nekünk. Iszonyatosan jófej, pozitív személyiség, és jó előadó is. Lazán, viccekkel tarkítva tartja az előadásait, de sosem lesz ettől komolytalan. Szeretem az előadásait, mert mindig feldobják a napomat, meg ilyenkor van egy kis időm végre igazi angolt is hallgatni, nem csak az általunk beszélt torz változatokat… 🙂 Andrew amikor megtudta, hogy eredetileg programozó vagyok rögtön mondta, hogy a következő szerződéstől már válthatok, de sajnos az elsőt mindenképp le kell húznom ebben a pozícióban, így működik a cég: első szerződés alatt nincs promóció. Második meg nem lesz, de ezzel nem akartam lelombozni… 🙂