Medical off

Ezúttal egy eddig még nem tárgyalt aspektusból fogjuk megvizsgálni a hajós életet: körbejárjuk, hogy milyen fizikai terhelésnek van kitéve itt az ember. Utólag szemlélve én egyébként ezt a problémát meglehetősen félvállról vettem, és egészen magabiztosan állítottam, hogy nekem ez a terhelés nem jelenthet semmilyen problémát. Hiszen hogy is jelenthetne? A szerződés előtti nyáron fizikálisan életem eddigi legjobb formájában voltam, sorra toltam a 100km-es mountain-bike maratonokat, mégpedig minden addiginál jobb eredményekkel. Miért is okozna tehát gondot némi gyaloglás, meg néhány tálca cipelése – gondoltam naívan magamban. Persze láttam videókon, hogy a pincéreknek esetenként egészen brutálisan megrakott tálcákat kell cipelniük, de ez inkább a dining room-ra jellemző, nyugtatgattam magam. Sokat emelni, meg nagyon nehéz dolgokat rendszeresen cipelni mondjuk nem szerettem volna, mert nem akarom tönkretenni a hátam. Előzetesen inkább az egésznek a pszichológiai oldalától tartottam, a bezártságtól, a kevés szabadidőtől, hogy nincs privát szférája az embernek. Ehhez képest az első hetek olyan mértékben terhelték le fizikálisan a szervezetem, hogy se gondolataim, se érzéseim nem nagyon voltak. A probléma persze az volt, hogy más típusú fizikai munkához voltam szokva. Olyanhoz, amit megcsinálsz az egyik nap, esetleg csinálod 3-4 napon keresztül, majd pihenhetsz legalább egy napot. A hajó viszont nem így működik, itt nincs pihenőnap. Az elején tehát egyszerűen túlhajtottam magam. Nem féltem én semmitől, ha meg kellett fogni a nehéz ládákat, akkor megfogtam őket, és vittem. Aztán később – amikor már láttam, hogy hosszútávon ez nem fog menni – már visszavettem a tempóból. Csak akkor voltam gyors, amikor nagyon kellett, és már nem vittem el minden ládát, hadd birkózzon más is. Azt hittem, hogy megfelelő alvásmennyiséggel uralni tudom a fizikális kondíciómat. Ez sajnos egy tévedés volt, valójában pont fizikálisan nem sikerült soha igazán uralnom a helyzetet. Leginkább egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani a dolgot, ahol vannak jobb napjaid, amikor egész jól érzed magad…de ez valójában nem igazi kipihentséget jelent, csupán annyit, hogy nem vagy hullafáradt. És ennek ilyenkor már örülsz. Ugyanis a hajó hosszútávon üt. Mert amit csinálunk, kívülről nem is tűnik olyan nehéznek. Kicsit sétáltagunk, törölgetünk, elviszünk néhány tányért, ládát… Csak amikor már a sokadik napon csinálod ugyanezt pihenés nélkül, akkor már kezded érteni, hogy ez miért is egy brutálisan nehéz fizikai munka. Ugyanis a testednek nincs ideje regenerálódni. A sport és bringázás sokszor segített egyébként megérteni, hogy mi történik a testemmel. Amikor elkezded a műszakot, akkor még hidegek az izmok, az izületek…még egy kicsit fáj itt-ott, a rendszer még nincs bemelegedve…aztán fél óra múlva már minden oké. Elmúlik a fájdalom, felgyorsulsz, érzed ahogy a szervezet bemelegedett, pörögsz ahogy kell, a stressz miatt megjön az adrenalin is, tolod mint a gép, már nem érzel fájdalmat…és aztán műszak végén szép lassan kiürül az adrenalin, kihűlenk az izmok és az izületek, majd kissé robotzsarus mozgással visszavonszolod magad a kabinodba. Aztán ez ismétlődik napi háromszor. Az idő múlásával pedig egyre kevésbé érdekel a külvilág, egyre tompulnak az ingerek, csökken a stressz, csökken az adrenalin, és egyre kevesebbszer tudsz igazán felpörögni. Aztán ott vannak még váratlan reakciók is, amiket eleinte nem értesz. Amikor breakfast off-od van, és kialszod magad a szervezet nem úgy reagál, ahogy logikusnak tartanád. Nem leszel pihent utána, sőt! A hosszú alvás után nyomorultabbul fogod magad érezni, mint bármikor előtte, és először csak tántorogsz, azt se tudod hol vagy. El kell telnie a déli műszaknak, és estére fog helyreállni a rend, és akkor érzed majd magad a szokásosnál fittebnek. A szervezetet a sok alvás kibillenti a megszokott ritmusból, és csak hosszabb távon fogod élvezni az alvás előnyeit!

Végül nézzük, hogy milyen konkrét problémákkal kellett megküzdenem! A legelső gond a bokám volt, ami a rossz cipő miatt nagyan hamar elviselhetetlenül kezdett fájni. Ezt szerencsére a plusszban berakott talpbetéttel megoldottam. Azután még mindig a cipő okozott gondokat: törte a lábam. Az első hetekben még ragasztgattam a lábujjaim a különböző helyeken, de aztán hamar olyan bőrkeményedések nőttek minden stratégiailag fontos helyre, hogy ezzel már nem kellett bíbelődnöm. Pár nap után elkezdett bedurranni mindkét vádlim, és ez nem is jött már többet helyre: végig feszülő, és folyamatosan izomlázban égő vádlikkal küzdöttem innentől. Ezt még elintéztem azzal, hogy oké, vádliból gyenge vagyok. Aztán később, a második hónapban, a sok combból emeléstől már a combjaimat is éreztem rendesen, pedig azokra már nem nagyon tudtam kifogást találni, mert azt hittem, hogy a bringázás során meg lettek edzve rendesen… A Deck A és a Deck 0 közötti egy emelet lépcsőn való leküzdése viszont egyre komolyabb kihívást jelentett. Közben elkezdtek zsibbadni a lábujjaim, különös tekintettel a nagylábujjaimra, amiket alig-alig éreztem. Az izzadtságtól folyamatosan vizes cipőben a festék elkezdett belülről leoldódni, és gyönyörű feketére festette a lábfejem bizonyos pontjait. A kezemen szétrepedezett a bőr a sok hipótól, az ujjaimban ínhüvelygyulladás lett a tányérok súlyától… És ezek bizony nem múltak, mert ahhoz hogy múljanak, ahhoz idő kellene. Az meg itt nincs. Előzetesen azt az egyet fogadtam meg magamnak, hogy ha valahol jelentős fájdalmat érzek, akkor nem dolgozom tovább. Leginkább a hátamat féltettem, mint gyenge pontot.

Az egyik embarkation day-en a déli műszakban rakodó segédmunkás voltam, és segítenem kellett az áruk bepakolásánál. Utána megint új izmokat fedeztem fel magamon. Soha nem görcsölt be pl korábban a hátam. Kinyújtózkodtam, és begörcsöltek a hátizmaim. A sok cipekedéstől aztán a végén már egy állandó zsibbadásszerű érzés költözött a hátizmaimba a gerincem környékén. Azon morfondíroztam, hogy ez most maga a gerinc, vagy a körülötte lévő izmok. Az utóbbira szavaztam, és még mindig toltam tovább az ipart. Büszke voltam rá, hogy milyen stram gyerek vagyok, mert az első hónapokban rajtam kívül már szinte mindenki volt medical off-on, mindenki küzdött a térdével, a cipővel, ezzel-azzal, és kapott is már némi pihenőidőt, de én tartottam magam. Egészen addig, amíg a jobb térdem el nem kezdte megadni magát. Persze kaptam rá fáslit, rugalmas betétet a cipőbe a sarkam alá, végül pedig fájdalomcsillapítókat. Az utóbbinál mosolyogva közöltem a dokival, hogy szerintem nem ez a megoldás, és írjon ki. Kaptam egy dinner off-ot, meg a ledolgozott reggeli után önkényesen kihagytam a másnapi ebédet is, de estére már újra munkába álltam. Ennyi idő alatt regenerálódjon az az ín, aminek talán egy hét is kevés lenne. Kérdezte a doki, hogy beszedtem-e a fájdalomcsillapítókat…mondtam, hogy nem. Szépen végighallgattam, hogy mit várok, ha nem szedem be a gyógyszereket, és hogy ez milyen fontos…mélyen egyetértettem, majd visszamentem a kabinomba, és szépen kidobáltam a bogyókat. Cserébe kértem egy sportkrémet, az legalább egy értelmes dolog.

Összességében ezek végülis apróságok…lassacskán hozzászoksz az állandó fáradtsághoz, hogy sosem vagy 100%-os állapotban…hozzászoksz az apró bajaidhoz…de ez még csak két hónap “kórlistája”. Mi van azzal, aki 8 hónapon keresztül csinálja ezt? Én ugyanis bizonyos szempontból könnyű helyzetben vagyok. Nem vagyok rászorulva erre az egészre. Bizonyos szempontból én csak játszom. Nem vagyok rászorulva, hogy kockáztassam az egészségem, hogy tönkretegyem magam. Ha úgy ítélem meg a SAJÁT helyzetem, hogy kockázatos a folytatás, akkor azt mondom, hogy nem dolgozok. Csináljanak, amit akarnak. De mi van azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy csak úgy akármikor azt mondják, hogy kiszállnak? Akiknek nincs más választásuk? Mert 8 hónapon keresztül ez bizony emberfeletti igénybevétel. És nem igaz, hogy közben megerősödsz, mert az erősödés feltétele a terhelés utáni regeneráció. Itt pedig ilyen nincs.

El kell ismernem tehát, hogy fizikailag nagyon alábecsültem a feladat nehézségét…most már tudom, hogy milyen kegyetlen munkát végeznek sokan azért, hogy az utasok jól érezzék magukat. A modern rabszolgatartás gyönyörű példája ez. Ha valaki azt gondolja magáról, hogy mennyire kemény, mert lefutott egy maratont, megmászott egy hegyet, vagy bármi komoly sportteljesítményt vitt véghez, akkor ajánlom neki, hogy menjen el egy óceánjáróra dolgozni, és meg fog változni a véleménye arról, hogy mi a komoly fizikai igénybevétel. Persze máshogy fog elfáradni, mint sportolás közben: nem olyan intenzíven. A fáradtság se lesz olyan mindendt elnyomó…de szép lassan, fokozatosan megszállja a testedet, és itt nincs olyan, mint a bringán, hogy holnap nem ülök nyeregbe mert fáradt vagyok. Itt minden egyes nap dolgozni kell. És ez hosszútávon bizony bármilyen sportnál jobban leszívja az embert…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s